 |
| Az észak-koreai Korea Kumgang Csoport által jelenleg építés alatt álló phenjani irodát és lakótornyot ábrázoló poszter. Fotó: Ruediger Frank, via 38North |
Észak-Korea vezetőjeként Kim Dzsongün a legitimációját a gazdasági teljesítményre alapozza. Ez azonban jóval sebezhetőbbé teszi a válságokkal szemben, mint elődeit. Ha hatalomban akar maradni és a saját vezetése alatt elérni a félsziget egyesítését, Észak-Koreát a következő kelet-ázsiai kistigrissé kell tennie. Ilyen ambiciózus cél elérése azonban lehetetlen lesz a privatizáció felé tett lépések nélkül. Ezeket eddig még nem tette meg, a gazdasági stabilitást nagyon sajátos belső és külső tényezők biztosították, melyek időt nyertek Kim Dzsongünnek. Ez idő alatt Kim azon dolgozott, hogy létrehozza a csebolok észak-koreai verzióját. Ezek nagy, diverzifikált üzletkonglomerátumok, szoros kötődéssel az államhoz, a Párthoz és a hadsereghez. Ezek végül segíteni fognak Kimnek kézben tartani az irányítást még a merész rendszerszintű reformok után is, melyekre végül is nincs alternatíva.
Észak-Korea "új stratégiai irányvonala"
Kim most láthatóan az észak-koreai gazdaság fejlesztésére összpontosítja a politikai erőfeszítéseit. 2013 tavaszán már tett efelé egy közvetett lépést mikor bejelentette a bjongdzsin (병진, byeongjin) politikát, melynek lényege a gazdaság és az atomfegyverek párhuzamos fejlesztése volt. Ez gyakorlatilag megfelezte a hadsereg relevanciáját ahhoz képest, hogy korábban a vezető kizárólagos figyelmét élvezték a "hadsereg az első" (선군, seongun) politika alatt. A 2018 januári újévi beszédében és még nyíltabban a Koreai Munkapárt Központi Bizottságának 3. plenáris ülésén 2018 áprilisában egy lépéssel tovább ment, és bejelentette, hogy a bjongdzsin céljait elérték és a Párt új stratégiai irányvonala az, hogy minden erőfeszítést a szocialista gazdasági építésre fordítanak. 2018 első felének magas szintű csúcstalálkozói - összesen 6 találkozó Kim Dzsong-ün és Kína, Dél-Korea illetve az Egyesült Államok vezetői között - mutatják, hogy Kim próbál lazítani a nemzetközi és kétoldalú szankciókon és hozzáférést szerezni a külföldi piacokhoz és pénzekhez a gazdasági fejlődés és növekedés érdekében.
Mindössze öt év alatt Észak-Korea átállt a "mindent hadseregnek" szemléletmódból a "gazdaságnak mindent" szemléletmódra. Ez jól illeszkedik abba a képbe, hogy Kim széles körben ismertté vált "helyszíni iránymutatásai" kizárólag gazdasági vonatkozásúak voltak. Ezek az északi állami média által közölt jelentések nagy figyelemnek örvendtek Nyugaton, mert Kim ismételten és nyíltan kritizálta az érintett tisztviselők hanyagságát és rossz gazdasági teljesítményét. Donald Trump 2017-es maximális nyomásgyakorló politikája és Észak-Korea közelmúltban a külvilággal folytatott párbeszédei miatt fel kell tennünk a kérdést: Kim Dzsongün épp lekeseredetten próbál helyrehozni egy a szankciók miatt romló gazdaságot? Megváltoztatta a stratégiáját hogy vezetői legitimációt szerezzen és tarthasson? Mindez kevésbé vagy még inkább kiszolgáltatottá teszi az USA-val és szövetségeseivel szemben a jövőben?
A gazdaság határozza meg a politikai stabilitást
Az államszocialista Keleti Blokk azért omlott össze mert képtelen volt kielégíteni a polgárai gazdasági elvárásait. Ez volt a valóság, szemben az utólagosan a győztesek és a rendszerváltók által mondott narratívával, mely gyakran kizárólag olyan eszmékre fókuszál, melyek nemesebbek ennél, mint például a politikai szabadság.
A szocialista országok polgárai közt ezeket a végzetes elvárásokat két fő tényező hozta létre: külső nyomás a Nyugat által végrehajtott agresszív és nagyrészt sikeres információs hadjárat miatt és a hazai politikusok által tett ígéretek. Néhány ilyen vezető igazán hitt abban, hogy az ő küldetésük jólétet teremteni az "ő" népüknek, erre példa a "munkások paradicsoma". De még azok az uralkodók sem tudtak kiutat találni a nyugati ellenfeleik által rájuk erőltetett gazdasági versenyből, akik egyébként nem osztották ezt a célkitűzést. A Keleti Blokk lakosai rádió, televízió, filmek, látogatások, újságok, levelek vagy telefonhívások útján, de tudomást szereztek a vasfüggöny túloldalán lévő "fogyasztói paradicsomról". Igények, szükségletek keletkeztek és kielégülést követeltek. Így a szocialisták elkezdték játszani a kapitalisták játékát és végül vesztettek.
Nagyon hosszú ideig képes volt mindezt elkerülni. Kim Irszen és Kim Dzsongil vezetői legitimációja jórészt ideológiai állításokon alapult és kevésbé fókuszált az anyagi jólétre. A kulcsfontosságú témák ebben narratívában a felszabadítás volt és az ország védelme az ellenséges külső erőkkel szemben. Az egyszerű életkörülményeket és időnként még gazdasági nehézségeket is szükséges rosszként és megfizetendő árként prezentálták. Mivel az ország nagyon el volt vágva a beáramló információktól, a konzumerizmus, fogyasztói, vásárlási őrület nem terjedt el széles körben, amint ezt a 80-as évek végén-90-es évek elején az országba látogatók megerősíthetik.
Konzumerizmus Észak-Koreában: túlélheti-e a rendszer a változást?
Úgy tűnik, 2018-ra mindez a múlt része. Már két évtizede a konzumerizmus szilárdan jelen van az országban. Autók, okostelefonok, elektromos biciklik, lapos képernyős tévék, divat és különleges ételek, kávézók mind jelen elérhetőek. A több, mint 400 piac és az államilag működtetett boltok és áruházak is tele vannak a csúcsminőségű termékek széles választékával. A társadalom, amely eddig nagyrészt gazdaságilag homogén volt és ahol az egyének közti különbségek politikai erények mint a párttagság, vagy politikai hátrányok - mint családi kapcsolatok Dél-Koreában - miatt léteztek, most épp jóval változatosabbá válik. A választóvonal új, pénzügyi vonalon húzódik: néhányan megengedhetik az új luxuscikkeket, mások nem.
Az új középosztály Phenjanban koncentrálódik, de a tartományi székhelyekre is átterjed. DVD-k, pendrive-ok, évente több ezer kínai és egyéb külföldi látogatók törték meg az állam egykor áthatolhatatlan információs monopóliumát. Az észak-koreaiak most olyan anyagiasak, kapzsiak és kielégítetlenek, mint egykori elvtársaik a Szovjetunióban és Kelet-Németországban voltak és amilyenek a legtöbben vagyunk itt Nyugaton. Észak-Korea elkezdte játszani a kapitalisták játékát és jóval tovább jutott, mint az egykori európai szocialista országok. A hiány már nem domináns kérdés többé, és majdnem bármihez garantált a hozzájutás - feltéve, hogy valakinek van elég pénze.
Az egymillió dolláros kérdés ez: el fogja-e veszíteni Kim Dzsongün ezt a játékot, mint Erich Honecker és Mihail Gorbacsov, vagy még rosszabbul jár, mint Nicolae Ceauşescu? Ez mindig egy fennálló lehetőség. Amíg a rendszer nem változik meg úgy, hogy a szükségletek kielégítését az egyének felelősségévé teszi, és amíg az állam nem adja fel azt az állítását, hogy minden ami az országban történik, az ő felelőssége, addig az emberek az államot fogják felelősségre vonni a beteljesületlen kívánságaikért. És naiv dolog lenne elvárni, hogy ezek valaha is megszűnnek. Mihelyt egy szükséglet kielégül, kettő másik jön a helyébe. Ha a rendszer nem megy át reformon, a vége erőszakos összeomlás, vagy békés forradalom lesz.
Azonban vannak olyan példák, ahol a szocialista rendszerek elkerülték ezt a forgatókönyvet és megtanulták játszani a kapitalisták játékát, erre Kína és Vietnam a két példa. És ha nem vesszük be többé azt az ingatag állítást, hogy Észak-Korea szocialista, és inkább egy ultranacionalista ideológiával, illetve elnyomó autoriter állammal bíró országként tekintünk rá, még Pak Csonghi Dél-Koreája és Lee Yuan Kew Szingapúrja is ismerősnek tűnhet.
2011 óta a gazdaságon a fókusz
Kim Dzsongil 2011 decemberi halálát követően, miután őt jelölték vezetőnek, mindössze néhány nappal később Kim Dzsongün úgy döntött, hogy a legitimációját a gazdasági teljesítményre fogja alapozni. Ennek a szemléletmódnak a nyilvánvaló jelzői voltak az állami médiában közzétett sztorik, melyekben Kim Dzsongün annak ellenére, hogy nemrég veszítette el az apját, személyesen gondoskodott friss halról Phenjan lakosainak és forró teát osztott az órákig a fagyos hidegben sorakozó gyászolóknak, hogy leróhassák tiszteletüket az elhunytnak. Az új vezetőként szervezett első gyűlésen az első sorban "A könnyűipar az első" és "A nép életszínvonalának növelése" feliratú zászlók voltak elhelyezve. 2012-ben ingyenes volt az oktatás, és a "kenyér és cirkusz" politika egyéb formái voltak megfigyelhetők. A 2017. januári újévi beszédében Kim Dzsongün odáig ment, hogy lealacsonyította magát, mondván: "Az elmúlt évet idegeskedéssel és a képességeim hiánya miatti bánkódással töltöttem. Idén megerősítem elhatározásomat és több feladatot keresek a nép érdekében és dupla annyi erőfeszítést teszek ezek teljesítéséért."
Még a inkompetens tisztségviselők nyilvános felelősségre vonásának technikája a gazdaság hiányosságai miatt sem egy 2018. júliusi találmány. 2012. májusában az állami média beszámolt kim Dzsongün "irritált arckifejezéséről", miután kemény szavakkal kritizálta a Mangjongde (만경대, Mangyeongdae) Vidámpark rossz állapotát. Akkor is és most is ez az üzenet a hallgatóságnak: "Tudom, hogy még nem minden tökéletes az országban; ez nem az én hibám, hanem a beosztottaké, akik nem azt csinálják, amit mondtam nekik; de nem kell aggódni, mihelyt tudomást szerzek róla, kijavítom." Ennek a felelősséghárító stratégiának az egyik változata, hogy ujjal mutat a Nyugatra és a szankcióira. Akik ezekben a napokban Phenjanba látogatnak, gyakran hallhatják a reményt, hogy a szankciók megszüntetésével a dolgok is jobbra fordulnak.
Húzd meg-ereszd meg. Tényezők a rendszerszintű újítások felé
Mindezek ismeretében két potenciálisan veszélyes tényező van Kim Dzsonünre nézve. Az első az, hogy beleeshet ugyanabba a csapdába, mint a Keleti Blokk vezetői, akik olyan olyan ígéreteket tettek, amit aztán nem tudtak betartani. A súlyos szankciók és a belföldi reformok hiánya vezethet ehhez.
Másodszor, mi van, ha az USA-vezette szankciókat eltörlik, de a gazdaság nem mutatja a várt pozitív jeleket a strukturális reformok hiánya miatt. Az utóbbi mindeddig valóban nem történt meg, az ipar, a mezőgazdaság és a szolgáltatások gazdaságmenedzsmentjének decentralizációja felé tett kisebb lépések ellenére. Ami azt illeti, az autoriter "gazdasági csodák" - Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Vietnam, Kína - egyike sem történhetett volna meg a termelőeszközök de facto privatizációja nélkül. Így, hacsak Kim Dzsongün nem szánja rá magát erre a lépésre, Észak-Korea következő ázsiai kistigrissé válása nem fog megvalósulni.
Több ok is van arra, miért nem valószínűbb egy ilyen bukás és az azt követő összeomlás, mint a sikeres átalakulás. Kína már jelezte, hogy szeretné megjutalmazni Phenjan általa pozitívnak ítélt lépéseit. Kína gyengülő elhatározása, hogy szigorúan betartassa a kemény szankciókat, kombinálva Észak-Korea bőséges természeti erőforrásaival, erős állammal és felhalmozott tudással és tőkével 20 év piacszocializmus után biztosítani fogják a gazdaság növekedését, a szükségletek kielégítését és az elvárások beteljesülését.
A növekedés lassú lesz és egy számjegyű. De egy darabig elég lesz a lakosság boldogan és optimistán tartásához. És ha az USA végül eltörli a szankciókat, Észak-Korea hasznot húzhat az új exportpiacokból és a pénzhez és technológiához való hozzáférésből, még az észak-koreai állam magánjellegű gazdasági tevékenységekkel szembeni bátortalan, lagymatag hozzáállása által szabott jelenlegi keretek között is. Kína mellett Dél-Korea és valószínűleg Japán is be fog fektetni és megnyitja a piacokat. Észak-Korea kijátssza őket egymás ellen és elszöszmötöl néhány évig.
Végül azonban nem lesz mód az észak-koreai gazdasági rendszert érintő valódi reformok elkerülésére. Kim Dzsongün értékes időt nyer magának a jelenlegi folyamattal. A mikromenedzselésről kénytelen lesz váltani a decentralizációra és privatizációra, de ha sikerül támogatást szereznie a status quo fenntartásához, lassíthat és lépésenként haladhat, az észak-koreai csebolok segítségével. Az egyik ilyen nagyvállalat, az Air Koryo lehet az egyik nagy játékos a taxijaival, benzinkútjaival, üdítőitalaival, vagy a mindenütt jelenlévő Korea Kumgang Csoport, mely szintén jelen van a taxiüzletben, bankot működtet és jelenleg a vagyonának jeleként új irodát és lakótornyot épít Phenjanban.
Az autoriter gazdasági csodák sikeres példái, mint Szingapúr, Kína, vagy Pak Csonghi Dél-Koreája mutatja, hogy ha jól játssza ki a lapjait, Kim Dzsongün is kaphat a tortából - megreformálhatja a gazdaságot, miközben a hatalom a saját monopóliuma marad. A nagyon távoli jövőben ez segíthet neki valóra váltani a nagyapja, Kim Irszen álmát: nemzeti egyesítés észak-koreai vezetéssel, melyet egy felsőbbrendű hadsereg támogat és nem hátráltatja az alsóbbrendű gazdaság. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy minden észak-koreai politikának ez a végső célja.
Forrás:
38North
